Iskola, Óvoda és Kollégium - ARCHÍVUM (2019-ig)
Hírek - részletek
Péterfysek a Felvidéken
Felvidéki látogatásunk 2018. 06. 04.-07.
Az első napon nyolc órakor már elindult a bőröndökkel megrakott, gyerekekkel teli busz a Zsinagóga előtti buszmegállóból. A szülők, némi természetes aggodalommal és izgatottsággal útra bocsátottak minket. A buszon jó kedélyű hangulatban telt az idő. Útközben, megálltunk a bősi vízierőműnél, megtekintve a duzzasztott Dunát, és egy hajóátemelést. Mikor itt végeztünk, újból buszra szálltunk és meg sem álltunk Pozsonyig, ahol később találkoztunk az idegenvezetőnkkel. Tizenegy óra környékén felsétáltunk a Dévényi várba, ahol lélegzetelállító panoráma tárult a szemünk elé. Miután mindenki készített fényképeket, lesétáltunk a Millenniumi emlékmű táblájához, közben meghallgatva az apácatorony legendáját. Az igazat megvallva, engem kimondottan megfogott a történet, melyet idegenvezetőnk heves, érzelmekkel teli hanggal mesélt nekünk. Ameddig visszafelé gyalogoltunk a fuvarunkhoz, volt mindenkinek ideje elmélkedni az itt hallottakon. Vidám, hangos nevetésekkel megáldott utazás várt ránk. Ezúttal, az óváros felé vettük az irányt, ahol meglátogattuk a Szent Márton Dómot, melyről kiderült, hogy Pozsony egyik legismertebb, legnagyobb temploma, mely háromhajós gótikus stílusban a tizenötödik században épült. Ráadásul a múltban a Magyar Királyság koronázási székhelye volt. Később a városba vitt minket utunk. Többek között saját szemünkkel láthattuk a Roland-Kutat, Óvárosházát, Érseki palotát, Mihály kaput és az Egyetemi könyvtárat. A sok információ megjegyzése után, szabadidőt kaptunk tanárainktól. Ekkor lehetőségünk adódott mosdóba menni, innivalót, szuvenírt vagy fagyit venni. A hideg fagylalt, nagyon finom volt. Ellátogattunk egy cukrászdába is, ahol sajnos nem értettük mi van kiírva szlovákul. Meg is szólaltam, hogy most mit csináljunk. Azonban ekkor egy végtelenül kedves hang visszakérdezett: „Tudok valamiben segíteni?”. Szerencsénkre, az eladó lány magyar volt, így nem kellett tovább értetlenkednünk. A megbeszélt időpontra visszasiettünk a találkozási ponthoz. Kivétel nélkül mindenki pontosan odaért. A nagy forróságban még háromszor végig sétáltunk a párakapu alatt, mire megint útnak indultunk. Jókán a busz egyszer csak belelépett a fékbe, az idegenvezető pedig kimondta a vezényszót, „leszállás”. Eddigre, fáradtan, ám mégis vidáman és kíváncsian gyalogoltunk el a háromszintű cölöpös famalomhoz, melyet eredetileg hajómalomnak építettek és csak 1900-ban alakították át. A mellette elhelyezkedő folyón csodálatosan ragyogtak a nap sugarai, igazán szép látványnak voltunk részesei. Hamarosan újból be kellett szállnunk a buszba, viszont most már a vacsoránkat céloztuk meg úticélnak. Kisebb csúszással odaültünk az asztalhoz enni. Miután mindenki jóízűen elfogyasztotta az adagját, a tanárok kihívtak bennünket az udvarra. Ott megtudtuk, hogy ki, melyik szobában, kikkel lesz együtt, majd a fiúkat elvitték egy másik panzióba, mi lányok pedig ott maradtunk. Én és az öt barátnőm egy szobába kerültünk a legalsó szinten. Nagyon jól éreztük magunkat. Fürdés és fogmosás után még sokat beszélgettünk az ágyban. Én megkértem a barátnőimet, hogy csináljunk valami kis halvány fényt, mert félek a sötétben. Ők ezt teljes empátiával megértették. És bár a lányok sokkal jobban szeretnek vaksötétben aludni, a Luca bedugta a telefontöltőjét, ami világított nekem. Miután mindenki elhelyezkedett, és én is megnyugodtam, próbáltuk álomra hajtani a fejünket. Az ablakon behallatszódott a levelek susogása. A hold fénye szépen bevilágította a szobát, így varázsolva a falára árnyakat. Néha egy-egy állattól származó neszre lettem figyelmes, ám hamarosan elaludtam. Hajnalban felébredtem és már világosodott. Szűrt fény töltötte be a szobánkat. A madarak csivitelése színtisztán behallatszott. Ébredezni kezdett újból az élővilág.
A második napra virradóan, mindenki kissé álmosan kelt ki az ágyból. Viszont ez hamar mérséklődött. Gyorsan összekészülődtünk a szobánkban és egyenesen a reggeli felé vettük az irányt, ahol a bőséges választékból kedvünkre választhattunk a finom ételekből. Félóra elteltével a fiúk is megérkeztek, és csatlakoztak hozzánk. Miután mindannyian végeztünk, elindultunk a fuvarunk felé, Deáki volt az úticélunk. Körülbelül kilencórakor meg is érkeztünk a magyar művelődéstörténet fontos emlékhelyéhez. Innen került elő a bencések Halotti Beszédét tartalmazó Pray Kódexe. Itt ellátogattunk a Deáki Bencés Apátsági templomhoz, ahol egy rendkívül aranyos néni fogadott minket. Irén néni hosszasan, valamint érthetően elmagyarázott nekünk minden fontos dolgot, amiről tudnunk kellett. Mint például, hogy miképp mentették meg a falon látható koronát, amikor a szlovák katonák megparancsolták az ott élő magyaroknak, hogy tűntessék el onnan, ameddigre újból ott járnak. Minekután senki nem akarta lekaparni vagy lefesteni az ott látható koronát, azt találták ki, hogy egy sima papírra fessenek egy kezet, ami imádkozik, s azt helyezzék a koronára. Irén néni elmondása alapján egy egyszerű papír és az emberi találékonyság mentette meg a falra festett koronát, hisz az éveken át ott rejtette maga mögött a magyar emberek titkát. A hölgy távozásunk előtt még finom málnaszörppel és cukorkával is megkínált bennünket. Negyedtízkor megérkeztünk Peredre, ahol megkoszorúztuk a Peredi csata magyar hőseinek emlékművét. Innen Galántára vitt az utunk. Ezen a helyen meglátogattuk a Kodály Zoltán Gimnáziumot, és összeismerkedtünk az ott tanuló magyar gyerekekkel, akik körbe vezettek bennünket az iskolájukban. Nagyon kedvesen fogadtak minket, még verset is szavaltak. Mi pedig szép magyar dalokkal köszöntük meg nekik a fogadtatást. Innen távozva, felkerestük az Eszterházyak ősi rezidenciáját, a neogótikus Esterházy kastélyt. Miután az itt hallott információkat elraktároztuk a buksinkban, elindultunk Nyitrára 11.30-kor. Nyitrán szabadidőt is kaptunk a tanárainktól, azzal a feladattal, hogy keressünk fel, valamint fényképezzünk le minél több emlékművet, templomot vagy szobrot. Nem sokkal később már mindenki végzett, és újból elindulhatott a jól megrakott busz. Ezennel Nagyszombat városa felé, amit a Felvidék Rómájaként is neveznek, számtalan középkori egyházi építménye miatt. 1543-ban ide tette át székhelyét az esztergomi érsekség, s itt is maradt 1822-ig. Kodály Zoltán itt tanult az érseki főgimnáziumban. Az új információk meghallgatását követően Megint megjutalmaztak bennünket némi szabadidővel. S ugyanazt kaptuk feladatul, mint Nyitrán is. A hátralévő szabadidőnkben beültem a barátnőimmel egy cukrászdába. Az ott folytatott társalgás közben hamarosan eszembe jutott a kirándulásoknál leggyakrabban előforduló kérdés: ”Mit vigyek a családnak?„ Mivel én szeretek egy-egy meglepetéssel kedveskedni nekik, felszerettem volna keresni egy szuvenírboltot. Már a cukrászdából kilépve elkezdett csöpögni az eső, de még csak kicsit. Jártunk utcáról utcára, viszont szuvenír boltot nem találtunk. Közben egyre inkább eleredt az eső. Majdnem pórul is jártunk nagy meggondolatlanságunkra. Azonban szerencsénk volt, s pont betévedtünk egy boltba. Ott fedett területen álldogálhattunk, ameddig kicsit mérséklődött az időjárás, mivel a tanárnők jól az eszünkbe vésték, hogy „Ne indulj el, ha szakad az eső, inkább várd meg, ameddig eláll. El ne ázz, inkább késs egy-két percet a megadott helyről, hiszen olyan időben úgysem fogunk elindulni!” Erre a jó tanácsra hallgatva cselekedtünk mi is. Néhány perc elteltével javulni kezdett az időjárás. Akkor pedig nyíl egyenesen odafutottunk a többiekhez a kijelölt helyre. Ekkor pillantottuk meg, hogy az egyik fiú vett egy hatalmas görögdinnyét, s azzal járkált fel, s alá a kezében tartva. Igazán jót derültem magam is azon a látványon. A következő megállónk pedig már Felsőszeli volt. A hosszú nap után, jól esett a meleg vacsora mindenkinek. A fiúk étkezés után még biliárdoztak egy keveset, mielőtt újból távozniuk kellett estére. Mi hamar lefürödtünk a szobánkban. Az ágyban viszont még jó sokáig be sem állt a szánk. Egyszer a Bogi nagyon meg is ijedt, mivel a Luca telefonjából megszólalt egy női hang, s előtte pont félelmetes dolgokról cseverésztünk. Egyszer ránk is pirított az egyik tanárnő, mivel még mindig fent voltunk, és hangoskodtunk. A kisebb fegyelmezést követően, semelyikünkből sem jött ki még egy köhintés sem. És mivel nem szólalt meg senki, én sem mertem megkérni a Lucát, hogy újra varázsoljon nekem egy kis fényt. Szóval ezen az estén vaksötétben kellett elaludnom. Mit ne mondjak, nehéz volt. Tíz perc után, viszont már békésen szunyókáltunk, még én is. Mivel tudtam, hogy biztonságban vagyok a barátnőim mellett.
Szerdára virradóan, nagy meglepetésemre, az ágyak alatt lapuló „szörnyek” egyike sem vitt el. J. Persze azt nagyon jól tudtam, hogy ilyenre nem kerülhet sor. Viccet félre téve, ezen a napon mindegyikünk korábban kelt, hogy még betudjunk pakolni a bőröndünkbe. Ilyen kora reggel egyik pillanatról a másikra már Kolonba találtuk magunkat. Itt megtekinthettük a gyönyörű tájházat, ahol Bráth Teréz bemutatta a zoboraljai hagyományokat és a korabeli használati tárgyakat is. Amikor ezen a helyen végeztünk, Garamszentbenedek bencés temploma felé vettük az irányt. Ezután újból beszálltunk a buszba, és Selmecbányához vezetett a sofőr, ahol megtekintettük a szabadtéri Bányamúzeumot, az izgalmas Bertalan-tárót. Utána Selmecbánya városközpontját látogattuk meg. A Szentháromság-tér felé haladva elsétáltunk a Szent Katalin templom mellett, majd felkerestük Petőfi Sándor emléktábláját az evangélikus líceum területén. Szemügyre vettük a középkori templomból erőddé alakított óvárat is, amelynek udvarán megtalálható az 1848-49-es szabadságharc emlékműve. Hatórakor újból útra indultunk, viszont ezennel Jánosrét felé. Ezen a helyen elfoglalhattuk a szállásunkat, az utolsó éjszakán. Én és az öt barátnőm ismételten egy szobába kerültünk, nagy szerencsénkre. Mindannyian kiválasztottuk a nekünk megfelelő ágyat. A szobánk a tetőtéren az imaszoba mellett helyezkedett el, így az ablakunkból ellehetett látni a nagy messzeségekbe, még a legelésző báránykákat is szemügyre vehettük. A vacsora egyszerűen mesés volt, viszont utána még eszünk ágában sem volt aludni. A megszabott ideig ugyanis, kint lehetett maradni, és körülnézni. A nap egyre lejjebb ereszkedett, ahogyan kint barangoltunk. A hold pedig kezdte átvenni a helyét. A csillagok ott ragyogtak az égen, fényt adva a sötétben kószálóknak. Minden kezdett elcsendesedni. Az élővilág egy része álomra hajtotta a fejét, míg a többiek, még csak ébredeztek. Miután kiszórakoztuk magunkat, felmentünk a szállásunkra. Bogi elkísérte a Lizát fürödni, mi pedig odafent intézkedtünk tovább. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért lementem a Lizáékhoz. Ahogyan nyitottam az ajtót, azonban láttam, hogy a Bogi rosszul van, a Liza pedig próbál neki segíteni. Én nagy ijedtemben felszaladtam a lépcsőn segítségért. Sietségembe jól be is vertem a lábamat az utolsó lépcsőfogba ezért, a barátnőimnek szóltam, hogy hívjanak gyorsan segítséget. Utána nagy nehezen lekászálódtam, hisz eléggé fájt a lábam. Úgy gondoltam, nem szólok senkinek róla, inkább figyeljenek a Bogira. A lányt, felsegítették a tanárnők, akik még egy ideig nálunk is maradtak. Jól elbeszélgettünk velük, többek között azt is megtudtam, hogy lehet olaszt tanulni kilencedik után az iskolánkban. Ennek én nagyon megörültem, mivel teljesen oda vagyok Milánóért, azaz Olaszországért. Később magunkra hagytak a tanárnőink. A többiek hamar rájöttek a kis titkomra. Mondjuk nem volt nehéz, végig sántítottam. A térdem bedagadt és fájt, de a drága Luca adott egy hideg bébitápot, amit egyik nap a dm-ben vett. Jót tett neki a hideg, másnapra már kicsit enyhült a fájdalom. Este gyorsan elaludtunk.
Új nap. Csütörtökre virradóan, rájöttem, hogy eddigi legnagyobb utazásomnak hamarosan vége lesz. Egyrészt még maradtam volna, de már vágytam haza a szüleimhez is. Reggelinél kaptunk finom meleg teát, valamint virslit. Szépen lecipeltük a legfelső emeletről a bőröndjeinket, s behelyeztük a busz csomagtartójába. Innen Körmöcbánya felé vettük az irányt. Meglátogattuk a páratlan gyűjteménnyel rendelkező Érmék és Pénzérmék Múzeumát és megtekintettük a körmöcbányai pénzverdét. Itt vettek nekünk egy-egy ezüst- és bronzérmét. Ezeket saját magunk verhettük ki. Egy volt a lényeg, mindig középre, nagyot üssünk. Amikor végeztünk elindultunk következő állomásunkra, viszont útközben a Luca nagyon rosszul lett. Ezért a buszunk letért a legközelebb lévő kórházhoz. Ott a tanárok felemeltél a barátnőmet, és bevitték kézben a kórházba. Velünk a busz félreállt egy-két utcával arrébb. Ott várakoztunk néhány órát, ameddig kiderült, hogy mi történt Lucussal. Végül benn fogták egy napra. Mindnyájunknak hiányzott a nap hátralévő részében, valamint rendkívül aggódtunk érte. De hát mit tudtunk csinálni? Neki egy nappal tovább tartott a kirándulás. Utolsó állomásunkhoz érve Léván találtuk magunkat a Barsi Múzeum előtt, amelynek a 13. század végén épült Dobó vár szárnya ad otthont. Nagyon érdekes kiállításokat és fegyvereket tekinthettük meg abban az egy órában. Utána nagy meglepetésünkre, egy fagyizóba vittek el bennünket kedves tanáraink. Ráadásul fejenként két-két gombóccal kedveskedtek nekünk. Ezt a finomságot elfogyasztva, visszaindultunk a buszhoz, ezzennel véget is ért a nagy kirándulás felvidéken. A hazaút kicsit hosszabbnak tűnt, mint az oda út. Mindenesetre a Győri buszmegállóba kilépve jó érzés volt átölelni anyukámat és a család többi tagját. Ez egy felejthetetlen élmény volt számomra. Egy szóval, csodálatos!
